Ez a harmadik hét, hogy a Nő külön van. Tőlünk. A gyerekektől, az anyukájától, tőlem.

Kicsit minden nap belehalok. Percekre tudok elvonatkoztatni az egésztől. Feszült vagyok, ideges, és iszonyúan szomorú. Kilátástalan a bizonytalanság. Ha ennek van valami értelme.

Igyekszem kiiktatni azokat a csevegéseket az életemből, amelyek arról szólnak, hogy miért kellett éppen valami f*szságot csinálni, házon kívül, bárkinek. Nem fogják fel, mi jön még.

Szétrobbanok a dühtől, a tehetetlenségtől, és attól, hogy 3 hete egyetlen ujjal sem érhetek a Nőhöz.

Én nagyjából rendbe jöttem, az arcüregem sz*rakodik még mindig, de remélem, hogy elmúlik lassan. Ma megpróbáltam még egyszer Activatorral belocsolni, de csak a bal oldalig jutottam, olyan iszonyúan fájt. A jobbal már nem is kísérleteztem.

Különben, vannak jó percek, pillanatok, nevetések. Elvagyunk a törpékkel, a mamival, csak ugye…